A 2000-es évek elején két nagy jégkrémgyártó cég uralta a magyar piacot. A népszerű nyaralóhelyeken, strandokon hosszútávú kizárólagos szerződések megkötésével igyekeztek kiszorítani a versenytársat. A Velencei-tó összes strandján az Eskimo-nak volt kizárólagossága, de a Schöller nagyon szeretett volna bejutni ezekre a helyekre.
A megoldást egy elsőre rendkívül furcsának tűnő ötlet indította el. Egy stand üzemeltetővel történt megbeszélés során, ahol közölte, hogy a szerződése szerint a part egyetlen büféjében sem lehet az Eskimón kívül más jégkrém valaki feltette a következő kérdést: „Ok, értjük. A parton nem árulhatunk jégkrémet. Mi a helyzet a vízzel? Ott árulhatunk?”
Alaposan megnézve a szerződéseket, kiderült, hogy a kizárólagosság csak a partra vonatkozik. Már csak meg kellett találni a módját, hogyan lehet jégkrémet árusítani a vízben. A Schöller nem ismert lehetetlent. Egy honvédségi árverésen beszerzett 10 db pontonhíd elemet, amelyekből – azokat kicsit átalakítva – kiváló jégkrém szigeteket hozott létre. Ezeket kis hídon keresztül lehetett megközelíteni és még arra is lehetőséget biztosítottak, hogy a rajtuk megvásárolt jégkrémet egy napernyő alatt ülve, kényelmesen el is tudjunk fogyasztani, a tó vizén ringatózva.
A projekt annyira sikeres volt, hogy sokkal többen vásároltak jégkrémet a hangulatos szigeteken, mint a büfékben. A sikeren felbuzdulva a Schöller éveken keresztül rendezte meg a Velencei-tó átúszást.
A tanulság mindössze annyi, hogy néha nem árt a kereteken kívül gondolkodni.
